Címkék

Önkéntes vagyok az Állat és Ember Állatvédő Egyesületnél, ahol – a Strázsa Kutyaiskola és Panzió felajánlásával – lehetőségetek van a menhelyes árváinkkal kutyasuliba járni. Amennyiben az embernek van hozzá kellő türelme és rászánja az idejét ez egy remek elfoglaltság. Te is sokat tanulsz, a kutya is sokat tanul, megtanul bízni az emberekben, ideális terep a szocializációra. Én egy nagyon félénk németjuhásszal, Balukával kezdtem. Csak imádni lehetett, 3 hónapja foglalkoztam vele, amikor örökbefogadták. Na de ennyit bevezetőnek.

Történetünk főhőse igazából Bogyesz. Miért pont Ő? Nos, amikor kis pártfogoltam, Balu gazdis lett, nem igazán néztem körbe, ki legyen a következő, inkább megkérdeztem az oktatót, hogy kit ajánl, ő mégiscsak jobban ismeri az ottaniakat, mint én. Azt mondta, van egy kutya, aki nagyon okos, csak egy kicsit vad, de jó alany a tanuláshoz…

Kicsit vad? Nem baj, biztos nem olyan vészes. Állok a kapuban, várom, hogy kihozzák, száguld is kifelé teljes gőzzel egy vörös tank. Megkapom a gyönyörű rhodéziai ridgeback-shar pei keveréket. Igen nagyra nőtt, csupa izom kislány. Néz rám édesen, bociszemekkel, már az elején elvarázsol. Nem lesz itt semmi gond. Egészen addig így gondoltam, amíg el nem indultunk. Gyakorlatilag ő sétáltatott engem. Elképesztő erővel húzott végig a ligeten, alig bírtam megtartani, ha meglátott egy másik kutyát – mert ugyebár a másik kutya azért van a világon, hogy Bogyesz megegye – de a mélypont akkor jött, amikor meglátott egy mókust. Összeszedte minden erejét, és olyan erővel startolt rá, hogy pillanatokon belül hason csúsztam a póráz végén (két hétig gennyedzett az alkarom…). Szóval KICSIT vad. Merültek fel kétségeim, ő lesz-e a megfelelő kutya nekem, de hát minden első randi nehéz.

Átgondoltam még egyszer mindent, amit Baluval tanultam a suliban, emellett állandóan a kérdéseimmel bombáztam az oktatót, és kezdtek is javulni a sétáink. Bár még mindig felért pár órányi konditermi edzéssel, de legalább már két lábon teljesítettem a túrákat. Eljött az idő, amikor úgy éreztem, most már beállok vele suliba. Nos, ha a sétáink felértek pár óra edzéssel, biztos voltam benne, hogy néhány hónap suli után nagyobb karizmaim lesznek, mint egy testépítőnek. Én próbáltam alkalmazni mindazt, amit Balukánál, de már az ültetésnél szembesülnöm kellett vele, hogy ha Bogyesz befeszíti a combizmait, akkor az ő hátsóját a világ legerősebb embere sem fogja lenyomni. Nem baj, a kitartás mindig meghozza az eredményt, végigküzdöttem az órát. A vége felé már egészen jól is ment, aztán jött a behívás. Az hagyján, hogy nem jött oda hozzám, de egy másik kutya nyakáról szedtük le. Ó jaj, mibe vágtam bele…

Teltek-múltak a hetek, minden órán volt valami izgalom, de azért haladtunk. Sokat vittem sétálni, rengeteget kérdeztem a suliban, megfogadtam a tanácsokat és végül is fejlődtünk. Egyre kevésbé húzott a sétáknál, egyre könnyebben csinálta meg a feladatokat, feljebb kerültünk a következő csoportba, úgyhogy nehéz munka, de volt látszatja. Amikor eljutottunk odáig, hogy felfogja, ha elmegy előtte egy másik kutya azt nem szabad megenni, úgy döntöttem eleget ismerkedtünk, jöhet az első komolyabb kirándulás. Elvittem egy egész napra a belvárosba. Sok ember, sok kutya, ismeretlen környezet, de meglepően jól viselkedett. Ez volt az első fontos pont a kapcsolatunkban, itt valami változott. Sokáig nem tudtam, hogy mi, de azóta rájöttem. Innentől megbíztam benne – és ő is bennem. Sokkal gyorsabban haladtunk a tanulással, én is magabiztosabban nyúltam a kutyához, ő is lassacskán elfogadott engem főnöknek, és egészen hamar a haladó csoportban landoltunk. Az egész folyamatot nem részletezem, hiszen 10 hónapról beszélünk. 10 nehéz, küzdelmes, rengeteg tanulással, de egyúttal örömmel és jókedvvel is járó hónapról. Ez idő alatt egyszer haza is vittem őt Debrecenbe egy hétre, ahol – már jól nevelt iskolás kutyaként – az egész családot elbűvölte. Itt döbbentem rá, hogy én többet nem akarom elengedni a mancsát.

De miért is mesélem ezt el nektek? Azért, hogy tanuljatok belőle. Hogy megértsétek, sosem a kutyával van a baj, hanem az emberrel. Természetesen sok dolog kell ahhoz, hogy egy ilyen folyamat végbemenjen. Kellett egy hozzáértő oktató, aki szívesen válaszolt tonnányi kérdésemre és megtanított mindarra, amit egy kutyás embernek tudnia kell; egy egyesület, ami nem mondd le a kutyáról akkor sem, ha már 4 éve a gondozásukban van; és a kutyaiskola ami megengedte, hogy járjak az órákra. És persze szükség volt egy jó nagy adag türelemre. Nem titok, rengetegszer fel akartam adni az elején, mondván, hogy én ehhez kevés vagyok. De nem tettem. És az eredmény? Az a kutya, aki 10 hónapja végigszántotta velem a ligetet és meg akart enni mindent ami él és mozog, ma póráz nélkül sétál láb mellett, szót fogad, játszik a többi kutyával, igazi társasági lény. És akkor még meg sem említettem az a sok-sok élményt, tapasztalatot és szeretetet, amit ez alatt a 10 tanulságos, nehéz, vicces, de összességében boldog hónap alatt kaptam Bogyesztől.

Higgyétek el nekem, kellő kitartással, hozzáértő segítséggel és persze idővel a legtöbb vadállatból is lehet jó kutya. Bogyesz csak egy példa, mások történetét is leírhatnám, de én az övét éltem végig. Egyébként a végére ő is gazdis lett, rövidesen költözik hozzám… 🙂

Bogyo_1

Bogyo_2Bogyo_3
Bogyo_4 Bogyo_5 Bogyo_6

Reklámok