Címkék

, , ,

Örökbefogadóink legtöbbjével – mert ők is igénylik, de mi is – igen szoros, mondhatni érzelmi kapcsolatot tartunk fenn. A többiekkel annyit, hogy tudjunk a kutyáról, de ne érezzék azt az életükbe beavatkozásnak. Aztán van, akivel időnként – különösebb oka ennek sincs – nagyon intenzívvé válik a levelezésünk, utóbb lazul az intenzitás, de tudjuk, ha a másiknak bármit tudnia kell, vagy segítségre lenne szüksége, megtaláljuk egymást.

Kriszta egy extrán tönkretett kutyát fogadott örökbe tőlünk. Lapáttal akarta a jó gazdája agyonverni, mert – a vázolt helyzetekből kiderült: félelmében – előfordult, hogy lepisilte a cipőjét, bepisilt a lakásba. Testileg sem volt kevesebb a kín, amin hívjuk így, mert egyszerűbb: rabszolgatartójánál átment.
Hogy mik is voltak ezek? Nem ismételném, Kriszta levelében szerepelnek.

Ilyen volt Soma, amikor hozzánk került:

és most ilyen:

Van most két ideiglenes gyerekem, Belmondo és Ellenőr, aki lelkileg nullára lerombolva került hozzánk. 2011. január 22-e óta élnek velem, egy másik tagunknál, Mártinál volt a harmadik gyerek a trióból, akiket Táborfalva körzetében, ám közigazgatási határán kívül találtak a semmiben, mínusz 17 fokban, magára hagyatottan. Csoda, hogy túlélték, hiszen rövidszőrű, kistestű kutyákról beszélünk. Egy hétig nézte ott is sok jó ember, hogy éheznek, fagyoskodnak, olyan EMBERNEK kellett megint segítenie, aki már így is 14 kutyáról 8 macskáról gondoskodott). Mint kiderült, arrafelé sok a szaporító: ha egy bizonyos korig (kb 6-9 hónap), nem tudják eladni a kutyát, az már csak deficit-tényező, tehát kilökik. Emberi gondoskodást, érzelmeket azonban addig sem kapnak. Úgy tartják őket, mint a csibegyárban a naposcsibét.
Belmondo,
(amikor hozzánk került)

(és most)

Ellenőr

és Dolfi

9 hónap körüliek voltak megtalálásukkor.

Mi a kapcsolatuk Raszti/Somával? Miért indult a levelezésünk?
Belmondo és Ellenőr, mint mondtam, lassan nyolc hónapja van nálam. Nagyon sok mentett kutya ment már át a kezemen. Sokszáz. Rehabilitációjuk hosszú hónapokat vett igénybe, ám: megtörtént.
Belmondo és Ellenőr esetében ez nem mondható el: lelkileg súlyosan sérültek. Nem ismerték meg kicsi korukban, mi a szeretet, hogy az ember simogathat, taníthat, de a keze arra is jó, hogy játsszon velük. Kialakult bennük, mint a csirkékben: ha fel akar venni, levág analógiára: ha fel akar venni, abból semmi jó nem sül ki.
Így Belmondóval és Ellenőrrel az “Első 50 randi” című filmhez hasonló az életünk még mindig: Más ember vagyok, ha állok (veszélyes), és ilyenkor, ha nincs ennivaló a kezemben, akkor a közelembe sem jönnek. Hívni őket, hogy ők szót fogadjanak, és odajöjjenek: lehetetlen. Pedig tudom, nagyon szeretnek. Ellenőr (ő a bátrabb), sokszor felugrik rám örömében,vagy hogy szeretetét kifejezze: de kizárólag hátulról, úgy, hogy eszembe se juthasson (és képtelen is legyek rá), hogy a helyzetet kihasználjam, megfogjam, foglyul ejtsem.
Aztán jön az ülő/fekvő ember: ez is én vagyok, de az már nem veszélyes. Nem tud gyorsan futni, ugrani, utána startolni. És akkor indul a második életünk: azt sem tudják, hogy fúrják belém magukat, hogy követeljék ki a simogatást. Elő nem fordulhat, hogy ne aludjanak velem: ilyenkor méltatlankodva üvöltenek, “No de anya!!!” addig, míg be nem jöhetnek a hálószobába. Mégis, ha lehajolok hozzájuk, még megsimogatni sem tudom őket. Három métert ugranak helyből, hátra, hogy nem érjem el őket.
S mindez úgy, hogy másik nyolc kutyától látják, és másik nyolc kutya mondja el nekik nap mint nap, én pedig bizonyítok: nyugi, anya szeret!
Nyolc hónap kellett ahhoz, hogy ha dolgozom, Belmondo követelje: vegyem ölbe. Ül az ölemben és én írok. Ellenőr pedig, ahogy keresztbe teszem a lábam, a bokák feletti “kereszteződésbe” teszi a fejét, ott nyugtatja, teljesen döbbenetes, kicsavart, kényelmetlen pózokban is akár, csak hogy megérinthessen.
De én nem foghatom meg őt, amikor szeretném. Póráz, hám, csak csellel tehető fel rájuk, bármennyire is próbáljuk, a séta horror-történet: nekik a kert, az otthonom a biztonság, ha kiviszem őket, maguk alá pisilnek, lemerevednek.

Kriszta Raszti/Somát két éve fogadta örökbe. Így már van “távlatuk”. A kérdés az volt (tudom sajnos a választ, de reméltem: Soma-gazdi meggyőz az ellenkezőjéről.): kioldható-e belőlük valaha is a múltjuk, vagy örök életükre beléjük égett?

Innen a levelezésük következik. Mivel annyira érzi a nüanszokat, nagyon tanulságos, az engedélyével teljes terjedelmében felteszem a levelét (Luca Kriszta másik kutyája, Őt is örökbefogadta, máshonnan):

Tényleg gyönyörű, ráadásul fantasztikus kutya. Múltkor fejtettem ki valakinek, hogy nem egyformán szeretem a két kutyám. Látva megdöbbent arckifejezését, elmagyaráztam. Luca egy elkényeztetett, önző, hisztis kisasszony, akit ÉN kényeztettem el, de az ő fajtájához, az én elvárásomhoz tökéletesen jó. Hihetetlen aranyos, nagyon jól manipulál mindenkit, azt hiszem nagyon boldog is. Az egész környék, kutyások, szomszédok imádják, mert egyesével megáll mindenki előtt, begyűjti a simit, dicséretet, esetleg finom falatokat. Igen, a Luca egy fogalom, a tündér kutya. 2-3 hónaposan fogadtam örökbe, addigra már hülyére rugdosták, bántották. Fél év volt mire nem pisilt azonnal maga alá, ha valaki lehajolt, hogy megsimogassa. Az első kép, mielőtt elhoztam. Mocskosan, bolhásan, férgesen, összehányva. A második 3 órával később, ganézás után.

Soma más. Amikor idejött, Luca éppen tüzelt, (műtét előtt volt 2 hónappal) így a félelmeit elnyomta az ösztön. Nagyon hamar örök barátságot kötöttek. Nincs köztük féltékenység (legfeljebb Luca az erőszakosságával jut simogatás előnybe). Imádják egymást. Soma nem tudott játszani, ha dobtam valami játékot, farkát behúzva bújt el. Együtt tanítottuk meg játszani, órákat tudnak bohóckodni. De Somát nagyon sok minden emlékezteti a múltra.
Amennyire Luca fogalom a tündi-bündiségével, annyira Soma is az. Csak ő a karakánságával, megvesztegethetetlenségével az. Tisztelik, mosolyognak rá a kutyások, de tudják, simi nincs. Mi nagyon összenőttünk, talán túlságosan is,de ezen már nem változtatunk. Volt előttük kutyám, a pincsim is híresen jól nevelt volt, a pulim meg fogalom. Bár a puli szerintem nem kutya, hanem puli.
Visszatérve kérdésedre, még igen sok minden emlékeztet a múltra Sománál. Az ugye kiderült, hogy a lába, állkapcsa, füle el volt törve. Állkapcsa kicsit görbe, de valami gyönyörű fogai vannak. Lába görbe egy kicsit, de szőrvágással lehet korrigálni. Elején, amikor töröltem a lábát (hó, eső) morgott, aztán félelemmel a szemében odaadta a lábát, ma már szükséges rossz. Hirtelen nem lehet felemelni, a mai napig tart tőle. Sokszor vághatták földhöz. Csak nekem engedi az emelést, de mindig elmondom előtte hogy felemelem. Lányomtól elfut (természetesen lakásban) de szívesen beugrik az ölébe. Azért van olyan hámja, ha valami veszély lenne az utcán, fel lehessen kapni. Azt írtam, hogy simán eltűri az orvosi vegzálást, de csak én fogom, foghatom. Lábammal pár hónapja simogathatom, előtte félreugrott.
Nehéz volt megértenie, hogy a láb nem rúgásra van. Amikor először vittem villamosozni, majd ‘ kiesett a kezemből, annyira reszketett. Ma mindenen tökéletesen közlekedik, beugrik az ölembe, rendszeresen meg is dicsérik. Azt élvezi is, de a simogatást már nem tűri, elhúzódik. Azért mondtam, gyere el egyszer, nézd meg most és megérted a kölcsönös rajongást. Már ha Luca lelkesedésétől halljuk egymás hangját 🙂

Somába a rettenetes múlt beleégett, (ugye ő már nem kölyök volt amikor az enyém lett) szerintem elmúlni nem fog, persze az is lehet,hogy én csinálom rosszul. De – és elnézést kérek – ez már így is marad, mert mi nagyon jól elvagyunk, a 2 kutya meg én szépen nevelgetjük egymást.
Kicsi hosszúra nyúltam, de legalább leírtam amit akartam.
Szia: Kriszta

És itt kapcsolódik a történetbe Dolfi, a Dolfi-Ellenőr-Belmondo trio harmadik tagja. Dolfi ma is élne, ha nem azzal a múlttal indul az új életébe, először nálunk, majd Szilvinél, az örökbefoadójánál, amivel ő rendelkezett. Viszont a múlt nem volt kitörölhető a szeretettel, csak enyhíthető. Ő volt legjobb állapotban, így örökbeadható lett, szépen beilleszkedett Szilviéknél, nagy barátnője, egy gyönyörű németjuhász lány biztonságot és viselkedésmintát adott neki. Az erős hangoktól továbbra is rettegett. Figyelmeztettük a gazdát, váratlan helyzetekben váratlan reakciói lehetnek. Komolyan vette. Mikor Dolfit haldokolva megtalálták, még rajta volt a hám és póráz. Egy vicces motoros felhajtott mellettük a forgalom elől elzárt füves területre: jól megberregtette a motort, hogy felhívja magára a figyelmet. Dolfi kitépte magát, és teljes pánikban, megállhatatlanul, érzékeit, eszét vesztve rohant a semmibe. A halálába, hatalmas űrt hagyva maga után, azokban, akik szerették. Mert a szeretetünk nem volt elég, talán évek múlva értük volna el, hogy a rettegést kimossa belőle. Az előző bántások áldozata lett.

Sokan – önigazolásként, hogy könnyebben bánthassák őket – azt mondják, az állatoknak nincsenek érzelmeik, érzéseik, nem képesek magasabb szintű gondolkozásra, nincs emlékezetük.

A leírtak alapján megkérdezem: biztos így van ez?

Kasznakata

Reklámok